Folytatta:
- Amiket együtt éltünk meg. Meg kell maradnia. Tudom, hogy a te emlékeidben fennmarad, és esetleg azokéban, akik minden nap velünk voltak. De senki más – rajtad és rajtam kívül – nem tudja ezt a mélységet megérteni. Szeretném nekik… elmagyarázni. 

Mindeközben megérkeztünk a lakásához, ami majdnem teljesen üres volt. Egynéhány doboz volt csupán, egy kanapé, könyvek kupaca és a festő készlete. Gyengéden a kanapéra fektettem és melléültem. Csodálkozva kérdeztem tőle:
- Mióta nincsenek meg a bútoraid? Miért van minden dobozokban? Be kell költöznöd a kórházba? – Nem értettem én sem a kérdéseimet, de döbbenetem és félelmeim felülmúlták nyugodt énemet.
- Drága barátom. Igen, elköltözöm. De oda én már ezeket sem viszem magammal. Meg fogok halni. Méghozzá igen hamar. Kérlek, hozd nekem ide azokat a könyveket a nagydoboz mellől!

Felálltam mellőle és odavittem neki a naplókat. Bőrkötésű, igen vastag könyvek voltak.

- Nyisd ki azt, amelyiken az egyes van. – Szólalt meg elhaló hangon.
Kezembe vettem, amelyiket mondta és kinyitottam. Szépen rendezett kézírást pillantottam meg. Néha még lábjegyzetet is használt. Összeszorult a szívem. Beleolvastam, és mivel a döbbenetem rég elszállt már, meghatódottan olvastam a sorokat, amelyekben az én kedves Jean barátom mesél. Úgy, mint aki mindezt a legtermészetesebb dolognak tekintené, hogy minden apró mozzanatot megörökít közös mindennapjainkból. Lapozgattam a könyvet és rádöbbentem, hogy nekünk nem voltak mindennapjaink. Minden egyes nap különleges volt. Mindegyik más volt és mindben volt valami szép és talán valami még szebb.

- Az összes, amit az öledben tartasz, erről szól. Szeretném, ha azt a levelet, amelyik az utolsó kötetben van, elvinnéd a színházigazgatónak, akinek a lánya nálunk járt tavaly ősszel. Emlékszel rá, igaz? – Szemeim könnybe lábadtak. Hát hogyne emlékeznék rá! Jean egyetlen igaz szerelme volt az a lány. 

folyt. köv.